Örömmel szerveztük meg a Dél-alföldi Harmonikabarátok Egyesülete tagjainak kirándulását Lábatlanba, ahová kedves barátunk, Schmidt Attila, állami ösztöndíjas harmonikaművész és egyben szőlősgazda hívott meg minket.

Kedvelt piros különjáratos autóbuszunk – sajnos, nem a miénk… - szállította a jókedvű sereget a Duna mellé, gyakorlatilag Délről Északra, keresztül szelve az országot. Lábatlan, egy közel 5000 fős kisváros, a Duna mentén fekszik, a Gerecse északi lábainál, az országhatáron. A település hajdanán két községből állt: Lábatlanból és Piszkéből, melyeket 1950-ben egyesítettek.

Lábatlan hazánk legrégebbi települései közé tartozik, a honfoglalás óta lakott. Piszke falunak csak a főutcája fekszik sík területen, az összes többi utca hegyen vagy hegyoldalon van. III. Béla király német lakosságot telepített ide.

A fentiek alapján nem csodálkozunk, hogy a település a mai napig híres szőlő- és bortermeléséről.

Utazó tagjaink többsége még nem járt ezen a vidéken, ezért 2025. május 10-én kíváncsi várakozással indultunk a „Lábatlani Nyitott Pincék” elnevezésű rendezvényre, melyet a pincefaluban, a kamberki pincékben tartottak.

Út közben megálltunk a szokásos „turista ebédre” (zsíroskenyér, lilahagyma, gulyáskrém, piros arany, ásványvíz, sör), majd folytatva utunkat, a délutáni órákban érkeztünk meg Lábatlanba. Schmidt Attila, édesapjával és barátaikkal már vártak bennünket, azonnal egy hangulatos kerthelyiségbe kalauzolták társaságunkat, ahol már játszott egy cigányzenekar, és ott gyülekeztek a „Táti Férfikórus” tagjai elegáns egyenruhában. Amint sorakoztunk befelé, a zenészek meghallották, hogy megérkeztek a szegediek, azonnal „váltottak”, és szegedi, valamint Dél-alföldi dallamokat játszottak tiszteletünkre. A pincegazdák teli boroskancsókkal, poharakkal érkeztek, mellé friss, finom pogácsát kínáltak, majd itt is asztalra került a jó kis „borkorcsolya”, a zsíroskenyér lilahagymával! Még észhez sem tértünk a kellemes meglepetéstől és kiváló vendégfogadástól, Bakos József és Kovács József már felvette a harmonikát, és csatlakoztak a cigányzenekar játékához. Minket sem kellett biztatni, énekszóval kísértük az ismert zenét!

Gyorsan telt az idő, 16 óra után elkezdődött a hivatalos ünnepség. A téren felsorakoztak a „Mányi Német Hagyományőrző Fúvószenekar” tagjai, a „Lábatlani Napfény Mazsorettcsoport” kislányai, a Borrend egyenruhába öltözött tagjai, és a már említett „Táti Férfikórus”. Ünnepi beszédek következtek, többek között Teller Péter polgármester úr is köszöntötte a rendezvény résztvevőit. A férfikórus német nemzetiségi dalokkal szórakoztatta a megjelenteket, majd megindult a „menet” a pincesorra, ahol a pincegazdák már várták a vendégeket.

Sok helyen szólt a zene, a zenekarok és harmonikások elárasztották zenével a pincefalut. Minket vendéglátóink saját pincéjüknél fogadtak, árnyat adó sátrak alatt foglaltunk helyet a táti énekesekkel együtt. Hamar megindult a barátkozás, szólt a zene, szállt az ének. Időközben pincelátogatásra is indultunk, már akik még bírták lábbal és szusszal! Változatos és gyönyörű tájon voltunk, jókedvű, nagyon kedves emberek között, és mindig, mindenhol szólt a zene, az ének!

Késő délután vendéglátóinktól ízletes babgulyás „estebédet”, és további szíves marasztalást kaptunk, de bizony nagyon elszállt az idő, indulni kellett haza.

Fájó szívvel búcsúztunk, hiszen még csak ezután kezdődött az igazi „buli”, de Szeged igen messzire van!

Az utazásról készült fotók megtekinthetők Honlapunkon a Galéria/Fotók menüpontban!

Moravszky Éva Mária